Érdekes módon szoktunk beszélni a csendesebb emberekről. „Nem túl beszédes, de nagyon jó hallgatóság.” „Visszahúzódó, de rendkívül figyelmes.” Ezek a mondatok általában dicséretnek szánt megállapítások, és sokszor valóban értékes tulajdonságokat ismernek el. De van bennük egy apró szó, amelyre érdemes felfigyelnünk: a „de”. Miért beszélünk néha úgy a csendességről, mintha egy másik, különösen pozitív tulajdonsággal kellene ellensúlyoznunk?
Mi történik, ha a „de” helyére „és” kerül?
Próbáljuk meg másképp: „Csendes, és nagyon jó hallgatóság.” „Sokat beszél, és rendkívül figyelmes.” Az egyik tulajdonságnak már nem kell igazolnia a másikat. Pedig egy csendes ember nem feltétlenül jó hallgatóság, ahogyan egy beszédes ember sem feltétlenül figyelmetlen. A személyiségünk sokkal összetettebb annál, mint hogy egyetlen vonásunk alapján minden más tulajdonságunkról következtethessünk.
Az elismerés és az elfogadás nem ugyanaz
A csendesebb embereknek lehetnek olyan erősségeik, amelyek bizonyos helyzetekben jól érvényesülnek: alapos gondolkodás, figyelmes jelenlét vagy megfontolt válaszok. De vajon mi történik, ha valaki csendes, és közben nem különösebben jó megfigyelő, kreatív vagy türelmes hallgatóság? Akkor is elfogadhatjuk őt olyannak, amilyen? Szerintem igen. Az elismerés során értékes tulajdonságokat veszünk észre; az elfogadás azonban nem követel különleges teljesítményt.
Ugyanez a társaságkedvelő emberekre is igaz. Nem szükséges halkabbnak vagy kevésbé lelkesnek mutatkozniuk ahhoz, hogy komolyan vegyük őket. A nyitottság és az érzelmek láthatóbb kifejezése éppúgy értékes része lehet valakinek, mint a csendes jelenlét. A különbségek értékelése nem igényli, hogy valamelyik személyiségtípust a másik fölé helyezzük.
Az önelfogadás nem jelenti a fejlődés elutasítását
Egy csendesebb ember szerethetne magabiztosabban megszólalni egy megbeszélésen; egy társaságkedvelő pedig szeretne tudatosabban figyelni másokra. Ezek értékes fejlődési irányok lehetnek. A különbség talán abban rejlik, hogy azért szeretnénk-e változni, mert egy új készség közelebb vinne a céljainkhoz, vagy azért, mert úgy érezzük, a természetes személyiségünk nem elég elfogadható.
Amikor a változtatás mögött a valahová tartozás vágya áll
Ha egy csendes ember rendszeresen azt hallja, hogy beszéljen többet, egy kifejezőbb ember pedig azt, hogy fogja vissza magát, idővel mindketten elbizonytalanodhatnak abban, hogy természetes működésüknek van-e helye az adott közegben. Pedig különbség van az alkalmazkodás és önmagunk folyamatos elnyomása között. Talán ezért érdemes időnként nemcsak azt megkérdeznünk, hogyan tudnánk jobban beilleszkedni, hanem azt is, hol és kik között érezzük igazán szabadnak magunkat.
Második pillantás
Két állásinterjú, két rejtett feltételezés
1. nézőpont
Az első jelölt
Egy csendesebb jelentkezőtől azt kérdezik: „Mit tesz azért, hogy az introvertáltsága ne akadályozza a munkájában?” De vajon miért feltételezzük, hogy az introvertáltság eleve akadályt jelent?
2. nézőpont
Most fordítsuk meg
Egy társaságkedvelő, beszédes jelentkező ugyanezt a kérdést kapja: „Mit tesz azért, hogy az extrovertáltsága ne akadályozza a munkájában?” Hirtelen mindkét kérdés rejtett feltételezése láthatóbbá válik.
3. nézőpont
Egy jobb kérdés
Mi történne, ha inkább azt kérdeznénk, milyen kommunikációs készségeket igényel a munka, és a jelentkező hogyan alkalmazza vagy fejleszti ezeket? Egy személyiségvonás önmagában még nem probléma, amely megoldásra vár.
A háttérben rejlő pszichológia
Az introverzió és az extraverzió a személyiségpszichológiában nem két mereven elkülönülő embercsoportot jelöl, hanem egy személyiségdimenzió eltérő pontjait. Fontos különbséget tennünk az introverzió, a félénkség, a szociális szorongás és az önbizalomhiány között. Az önelfogadás szempontjából különösen érdekes, hogyan hatnak ránk a társas elvárások, amelyek egyes személyiségvonásokat kívánatosabbnak mutatnak másoknál.
További olvasnivalók
- Cain, S.: Quiet: The Power of Introverts in a World That Can’t Stop Talking.
- Costa, P. T. & McCrae, R. R.: A Big Five személyiségmodellhez kapcsolódó munkák.
- Rogers, C. R.: On Becoming a Person.
Kapcsolódó írások
Ha szívesen elmélyülnél a témában
A coaching teret adhat arra, hogy a saját helyzetedre is új nézőpontokból tekints rá, a saját tempódban és a saját utadat keresve.